16/09/2026
💕 A szárnysegéd 💕
Ez a kép maga a szeretet, amivel egy anya a gyerekét segíti a céljainak megvalósításában - Réka milyen szépen betömörített egy pillanatba olyan sok mindent, amit nekem mesél ez a fotó:
➡️ Ahogy már nem úgy bírja a tempót, mint mondjuk 10-20 éve (jaj, de nehéz is ezzel szembesülni...), de azért jön. Ha fáj is a térde, széken ülve megköti a masnikat, hogy én addig tudjak mást csinálni. (És aztán leszidom, hogy nem centire pontosan rakja vissza a széket, és rászólok, hogy igazítsa be – így történt, enélkül féligazság lenne.)
➡️ A frissen sütött kiskiflik, hogy legalább azt egyem meg az úton, amikor látszik, hogy a következő 24 órában máskor, máshol nem nagyon lesz időm enni. (És ahogy „köszönetként” mérgelődöm vele, hogy hagyjon már a kajával, hát nem látja, hogy az esküvős cuccoktól nincs egy négyzetcentiméternyi hely sem a kocsiban?!)
➡️ A házi limonádék igazi citromból, amikkel tömött egész augusztusban – szerintem tuti ennek köszönhető, hogy az immunrendszerem végig kitartott a sorozatos aligalvások közepette is. (És mikor mondom ezt neki, az arcára kiülő boldogság, hogy bizony egy Anya ösztönösen érzi, mi a jó a gyerekének.)
➡️ Ahogy éjféltől hajnal 3-ig szalagozzuk nála a szalvétákat. (És ahogy ráveszekszem három nappal azelőtt, hogy ne nyaggasson már azzal, mikor csináljuk, mert addig még ezer intézni- és beszereznivalóm van, ami nem várhat – ő meg közben folyton készenlétben áll, hogy mikor jelenek meg az ajtajában, hogy na, akkor most eljött a szalvéták ideje.)
➡️ Az ébresztők, amikor nála is csörög az óra szombat éjjel fél 2-kor, hogy hívjon, nehogy egyedül a szálláson elaludjak és tuti ott legyek a helyszínen 2-re bontani. (Bár életbevágó feladat volt ugye és olyankor kipattan a szemem magától – nem úgy mint hétfő reggel, amikor munkába kell menni a dekoros hétvégék után…)
➡️ A textilszalvéták tucatjai, amit mos, keményít; az asztali futók kilométerei, amit kánikulától szenvedve is vasal és szép gondosan tárol, hogy ne gyűrődjön bele él. A szalagok, amiket milliméterre pontosan vág le a T-vonalzóval. (És ahogy cukkolom ezzel a kényszeres pontossággal, de persze sasolom is, hogy elég egyenes-e minden vágás.)
➡️ És még: a virágos vödrök, amiket kimos, hogy nekem csak be kelljen őket dobni a kocsiba és indulni a beszerzőkörútra; a boldogságkapus rácsos oázisok, amiket a dekorálós napok hajnalán vízzel tölt „bugyborékolásig”, ahogy mutattam neki, hogy én addig is tudjam bepakolni a kocsiba a többi eszközt; a virágműhely, ahonnan az ütemterv tartása miatt elviharzok a kész díszekkel, és mire visszaérek, eltűnik a többkilónyi levágott virágszár, hogy ne nekem kelljen fáradtan az elpakolással vergődnöm. Amikor éjfélkor SOS vészriasztom és jönnek Apuval segíteni bepakolni a kocsiba a virággal teli ládákat; meg amikor startra készen állnak, hogy hogy haladok, induljanak-e hajnalban 200 km-rel arrébb hozzám felmentőseregnek. És sokszor úgy pörög a dekoros hétvége és annyi minden zakatol a fejemben olyankor, hogy ezeket meg se köszönöm akkor és ott, amikor pedig nagyon is helye lenne.
🪁 Nem így kellene lennie és egyáltalán nem vagyok büszke rá, de feszkó idején könnyen azzal a leggyarlóbb az ember, aki a legközelebb van – talán mert tudjuk, ott a szeretet van annyira erős, hogy a legborzalmasabb arcunkat is elbírja. ❤️
(És itt abba is hagyom, mert egy "köszönöm és sajnálom, Anya" lezárás ide most olyan kevésnek és satnyának érződik.)
📷: Evermore Stories ✨
