09/07/2025
Nosztalgikus estém van, ebben a vacak időben...
A gazdagság szót sosem ismertem. Nem egy tehetős családból származom – ma sem vagyok anyagilag eleresztve -, de ezt soha nem is szégyelltem. Aki szívesen olvassa a történeteimet, nagyon jól tudja, hogy mire akarok kilyukadni. Más értékeket hoztam a családomból és nem restellem, sokszor visszasírom a múltat. A régmúltban történtek, a családom szeretete, édesanyám gondoskodó természete és odaadó gyengédsége, olyan számomra, mint másnak egy láda kincs. Nosztalgikus pillanataimban szinte érzem az orromban édesanyám gőzölgő húslevesének illatát, fáradt tekintetét, ahogy óvón rám és a családjára néz és ez mindig könnyeket csal a szemembe.
Nem voltunk annyira szegények ugyan, de mindenünk megvolt, ami épp a megélhetéshez kellett. Baromfitól hangos udvar és frissebbnél-frissebb zöldségekkel teli veteményes. Nem múlt egy hétvége úgy, hogy ne került volna az asztalra egy-egy csirke, kakas, liba, kacsa vagy nyúl, ami apám és a nővérem nagy kedvence volt. Mi – én és édesanyám - a kétlábúakat jobban szerettük. Csak nagyokat „nyeldekelek” a hagymás vér – csirkevér – illatára és most is magam előtt látom a sparhelten rotyogó kakaspörköltet. Ó, de jó is volt abban a kenyeret tunkolni!
Immár idősebb fejjel tudom: nem minden a pénz és a gazdagság. Nem olyan időket élünk, hogy flancoljunk. Nem is akarok senkinek bizonygatni már. Régen is megvoltunk, mindenféle kérkedést mellőzve, miért is tennék ma másként? Kinek, minek bizonyítsak? Kinőttem én már abból a korból!
Merengésem közepette az ablakra téved a tekintetem. Odakint, mintha csak dézsából öntenék, úgy ömlik az eső. A hangulatomon is nyomot hagy az égi földindulás, pedig nem jellemző ez rám. Hogy jobb kedvre derüljek, gondoltam egyet: kitártam a hűtőt, hogy faljak valamit. Semmi egyebem nem maradt csak a vasárnapi húslevesem. A kakasaprólék csalogatóan kandikált ki az aranyszínű nedűből, melynek tetején néhány színes zöldség úszkált csupán.
Ki is kaptam a lábast a hűtőszekrényből. Sebtében főztem hozzá egy kevés cérnametéltet. Megterítettem magamnak és elégedetten szemléltem, ahogy a kemencében pislákoló tűz fénye aranysávot húz a gőzölgő levesemre és a benne úszkáló kakaslábaira, a nyakra, a szárnyra és a far‑hátra. Itthon ezeket senki meg nem eszi. Ki hallott már ilyet, hiszen ezek a szárnyas legízletesebb részei!
A levesről a kemencére pillantottam, melyben már csak kókadozott a tűz. Már mindenki aludt a házban, én azonban nem voltam rest: csendben kalucsnit húztam, hisz kint minden csupa sár, kiosontam a csűrbe tűzifát aprítani. Visszatérve, már dideregtem az éjszakai hidegben. A verandát ütemesen verte minden egyes égi áldás – esőcsepp -, így gyorsan ledobtam a gumicsizmát és már bent is voltam a kihűlő félben lévő konyhámban. De nem sokáig vacogtam, jól megraktam a kemencét a fahasábokkal, közben a sparhelten hagyott levesem is megmelegedett.
A forró, gőzölgő levest kanalazva, ismét a múltba repített a képzeletem. Ezúttal a gyermekkoromba. Orromban érzem a régi házunk illatát, magam előtt látom édesanyámat, ahogy a csirke mellét csontozza, majd a levesünkbe rakja a porhanyós húst, a zúzával és szívvel együtt.
Soha nem felejtem el a vasárnap reggeleket, mikor meggörnyedve hajolt az asztal fölé tésztát gyúrva. Nagy türelemmel és gondosan készítette el a húslevesbe való tésztát.
Mint az ereszen meginduló esőcseppek, úgy eredtek meg a könnyeim a forró húslevest szürcsölgetve. Lelki szemeim előtt láttam ahogy édesanyám a csirkecsontokat szopogatja. Neki csak ennyi jutott, de egyetlen panasz soha el nem hagyta az ajkát. Ő attól volt boldog, ha mindannyian jóllakottan dőlünk hátra az asztalnál. Elégedetten figyelt minket, ajkán boldog mosoly. Immár 8 éve, hogy nincs közöttünk. Hiányzik az egész lénye. A könnyeimet szárítgatom, pedig legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. Hiánya óriási űrt hagyott bennem, de nem akarom felverni a többieket, így csak csendben nyelem a könnyeimet és nézem, ahogy az ereszről cseppenként a verandára hullanak az esőcseppek.