22/08/2026
Még két nap van hátra a szabadságból, de már most várom, hogy újra találkozzunk veletek. ❤️ Addig is nosztalgiázom… na meg persze jár a kezem. 😄
Antikolom az ajtót, erre Pityu, pont úgy, ahogy annak idején apukám:
„Olyan szépen lefestettem, most meg összekened!” 😂
És ilyenkor mindig elmosolyodom, mert valahogy ugyanazt érzem, mint régen.
Apukám négy éve ment el. Az utolsó három évét velünk töltötte. Imádta. Maradt volna még… nagyon is. ❤️
A cukorbetegség szövődménye miatt kórházba került, és onnan már nem térhetett haza. Talán nem is gondolnánk, de egyetlen lépcső is óriási akadály tud lenni. Nálunk pedig lépcsőből volt bőven, ezért gyorsan kellett cselekednünk.
Pityu munka mellett, minden szabad percében, három hónap alatt egy akadálymentes kis gyógyszállót épített neki. Még megnyitója is volt. ❤️
És tudjátok, nem azért nem vettünk új dolgokat, mert ne lett volna lehetőségünk rá. Hanem azért, mert azt szerettük volna, hogy apukám ne adja fel!
Elővettük a régi, rozoga dolgokat a szerszámosából. Olyanokat, amikről más talán azt mondta volna, hogy ez már kuka. Mi pedig lefestettük, megszeretgettük, helyrehoztuk őket.
Mert azt akartuk neki megmutatni, hogy attól, hogy valami régi, kopott vagy hibás, még nem értéktelen éveket kap még. Csak egy kis szeretet, törődés és hit kell hozzá, és újra ragyoghat. ✨
Megértette. És ragyogott még három évig velünk… a maga 100 karátos mosolyával. ❤️
Talán ezért is hiszem azóta még jobban:
Minden javítható, amíg nincs a föld alatt. ❤️
Most pedig, amikor festek, antikolok, javítgatok, néha úgy érzem, mintha egy kicsit megint ott lenne velünk.
És talán ezért is olyan jó, hogy jár a kezem. ❤️
